Szemlélő

Hosszasan bámulta a tükörben magát, elölről, oldalról, közelről, távolabbról, és megállapította, hogy szépsége nem kopott meg az elmúlt 24 órában. Elégedetten hátradőlt a fotelben és nézegette a szobát, amely berendezésével annyit fáradozott. Vagyis hát, nem pontosan ő, hanem a lakberendező, de tény, hogy ízlés dolgában azért ő hozta meg a fő döntéseket. Pompás, királynői, amilyennek lennie kell – állapította meg, majd elmélázott. István a világ legjobb embere – szögezte le újra és újra, lusta macskamosollyal a száján. – Tényleg szerencsés vagyok.

Eszébe jutott a lakótelepi kis lakás, ahol a félszobán 2 testvérével osztozott, az állandó pénzszámolgatás, a házimunka felosztása, legkisebb lévén, a kinőtt ruhák hordása. Majd az első keresete, amelyet milyen könnyen kapott! Semmi mást nem kellett csinálni, mint kedvesnek lenni ahhoz a bárgyú középkorú férfihez, aki onnantól elhalmozta azokkal a vágyott dolgokkal, amiről addig csak álmodozott. Nahát, milyen olcsón megúszta. Rúzs, púder, egy farmer. Azt a parfümöt persze már nem vette meg, a sóher. Sóhajtott. Lehetett volna okosabb is, de hát még csak 15 volt.

Nagylelkűen megbocsájtott magának visszamenőleg az elkövetett hibáért, majd kibillegett magas sarkain a konyhába, reggelizni. Ezt is Liza tanította, hogy otthon sem szabad úgy kinézni, mint egy loncsos öreg kutyának; selyem köntös, csinos papucs, illatfelhő, smink és tökéletes frizura – férfi csak így láthatja. Liza jó sok mindent tanított, amikor felfedezte benne az őstehetséget. Momo, te egy született gésa vagy! – bókolt neki gyakran, és bár ő nem tudta pontosan, milyen is egy gésa (egyszer látott egy plakáton egyet, de annak fehér volt az arca), úgy érezte, hogy ez biztosan jó dolog és büszke is volt rá. – Nem pazarolunk el téged – mondta Liza, - jobbat érdemelsz. Így aztán 18 éves korára már komoly ügyfélköre volt, csupa magas beosztású idősödő férfi, akikkel csak kedvesnek kellett lenni. A számláján szépen gyűlt a pénz, úgy nézett ki, hogy hamarosan eléri mindazt, amit vágyott: Pazar lakás, menő autó és szép ruhák. Liza büszke volt rá, dicsérte, azt a keveset pedig, amennyit kért, gond nélkül kifizette neki.

Szájában megkeseredett a puffasztott rizs, ahogy arra a rohadék Palira gondolt. Minden pénzét az utolsó fillérig elvitte, és a legszörnyűbb az volt, hogy még meg is csalta. Ha belegondolt, hogy arra a ribancra költötte az ő pénzét, ordított magában a tehetetlenségtől. Csak a ruhái maradtak meg és azok az ékszerek, amik rajta voltak aznap este, amikor hazaérve a közös albérletbe, Palinak csak a hűlt helyét találta és egy levelet, miszerint külföldre költözött, ne keresse, mert megbánja.

Liza is csak a fejét ingatta, hogy lehetett ennyire ostoba, hogy hozzáférést engedett a számlájához, hát ezért tanította annyit? Férfinak hinni, sohasem. De befogadta a házába és kezdhette elölről az egészet, kevesebb lendülettel, szája szélén a többé soha el nem tűnő keserűség-ránccal. Liza, aki tényleg szerette őt valamilyen furcsa ragaszkodással, talán a soha meg nem született lányát látta benne, ki tudja – Liza kitalálta, hogy még fiatal, 27 év nem kor, férjhez kell mennie, mielőtt végleg kiég.  -  Felejtsd el a „Micsoda nő!”-t, drágám. A pasik ritkán vesznek el kurvát. Pláne nem a gazdag  pasik. Úgyhogy mostantól normális munkahelyed lesz, mihez értesz?

Ezen aztán jó sokáig gondolkodtak, mert kiderült, hogy a két év középiskola nem lesz elég semmi olyan helyre, ahová nagy nehezen el tudta magát képzelni. Végül aztán Liza kitalálta, hogy a legjobb, ha egy drága férfiruha üzletben fog dolgozni, ahol a tulaj ismerőse, tegyenek egy próbát. Hosszas előkészületek után visszafogott eleganciával, beállt a belváros egyik üzletébe, félállásban. Liza napokig sulykolta a fülébe, mit tegyen, mit mondjon, de fő, hogy felejtsen el mindent, amit eddig a szakmáról tanult, mert most másra lesz szükség.

A jószerencse nem váratott sokáig. Negyedik hónapja dolgozott az üzletben, kedves volt, figyelmes, segítőkész és gyönyörű, amikor István besétált és kicsit elveszetten próbált kiigazodni a hatalmas teremben. Momo ott termett és halkan megkérdezte, tud-e segíteni.

A férfi azonnal szerelmes lett. Döcögve nevetett magában most is, ahogy az arckifejezésére gondolt, ahogy István akkor ránézett. Ez kész – gondolta azonnal, ösztönei nem hagyták cserben, de Liza mondatai egymást harsogták túl a fejében. Finoman megtudakolni, nős-e. Ha randit akar, meghátrálni és közölni, hogy nem szívesen ismerkedsz a boltban, de ha látni akar, itt bármikor megtalál. Ha visszajön, nyert ügy.

István nőtlen volt és visszajött kétszer, háromszor, négyszer. Csoki, virág, majd színházjegy. Onnan a dolgok már sínen voltak. Lefeküdni a nyolcadik randin! - tanította Liza, és ő betartotta. István nem volt csinos, vagy jóképű, de kedves, figyelmes, jól ápolt és elegáns. Menni fog – bizakodott.

Az esküvőn Liza az első sorban könnyezett, mint távoli nagynéni. Szülei és nővérei nem jöttek el, ami kínos volt egy kicsit, de megmagyarázta Istvánnak, hogy szektások lettek, nem tud velük érintkezni – ő pedig bármit elhitt, mivel nem látott a szerelemtől.

Beköltözött a nagy házba, a boltba nem ment vissza dolgozni. Azóta csak élvezi a napokat, István sokat van külföldön, akkor azt csinál, amit akar, de amúgy is egy rendes alak, egészen megkedvelte. Elvitte olyan helyekre, ahová csak álmodott, sétált vele éjszaka, amikor nem tudott aludni, tanította, óvta, védte mindenkitől, aki a szájára vette. Ő pedig szép volt, kedves, mosolygós és mélyen magában felfedezte a hálát is. Pár év még, és szülök neki - határozta el nagylelkűen.

Jean-nal Lizánál találkozott, aki ugyan nem volt külföldi, de a külseje franciás, így kapta a nevet. Rögtön érezte a különös vonzódást, azt, ami elsőre torokszorítást okoz, és amit csak ritkán érez mindenki, és bár köztudottan Liza szeretője volt, titkos viszonyt kezdett vele.
Egy ideig távoli hotelekben találkoztak, később rájöttek, hogy a legkényelmesebb mégiscsak a nagy ház, amely körbe van véve kőfallal, senki nem lát be, a kamerákat pedig kikapcsolják. Mivel volt, hogy a férje 3-4 napig sem volt otthon, sokat voltak együtt; amikor pedig otthon volt, észrevette magán, hogy türelmetlen, hisztis, alig várja, hogy elmenjen végre. Momo egyre szerelmesebb lett.

Jövő héten lesz a 3. házassági évfordulónk. Vajon mit kapok? – morfondírozott egy kisgyerek várakozásával az arcán. Aztán nekilátott, hogy kitalálja, mit fog felvenni aznap. Jeannal vacsorázni mennek, a férfi imádja a francia konyhát, talált egy cuki éttermet, bár méregdrága, nem számít, elég pénzt kap, és István soha sem számoltatja el semmivel, tudja segíteni Lizát is.

Éppen hazaértek, amikor motorhangot hallottak, és megállt a ház előtt István kocsija, nyílt lassan a nagy kapu, gurult be az autó. Jean a kádból pattant ki, vizesen kapkodva fel a ruháit, a hátsó teraszon távozott. Bár később jókat nevettek ezen, a biztonság érzete elszállt, elhatározták, hogy óvatosak lesznek. Nagyon kell vigyáznom – ismételgette. – Nekem is – sóhajtotta a férfi, - Liza nem ismer kegyelmet.

***

Hallottam egy telefonra tölthető cuccról, ami mutatja, merre jár – állított be egyszer Jean, - szerezd meg a mobilját és Cuki ráteszi majd.
Egyik éjjel Momo kiszaladt a kertbe a telefonnal, Cuki profin rátelepítette a nyomkövetőt, elrejtette, és onnantól nem volt gond. Momo mindig tudta, István merre jár, igyekezett nem elszólni magát, és ez a kis játék furcsa izgalmat vitt az életébe.

Egyik délután aztán István telefonált, hogy kinn kell maradnia még egy napot Bécsben, ne haragudjon, csak holnap érkezik. Momo ujjongott az örömtől, már szaladt is, hogy felvegye az új csábító fehérneműjét, és visszahívja Jeant. A telefon éppen a nyomkövető oldalon volt megnyitva, Momo éppen csak, hogy rápillantott, amikor döbbenten megállt és kikerekedett szemekkel nézte, hogy István alig 5 km-re van Budapesttől az autópályán.
- Mi a franc ez? – szakadt ki belőle hangosan a szemrehányás, és nézte, merre halad a telefon és vele vélhetően a hites ura. - Ezt nem hiszem el. A rohadék kurafi.  – Dühe nem ismert határt. Aztán meg is ijedt egy pillanatra, hátha őt akarja lebuktatni.
Beköptek – gondolta. – Liza. Az a vén ribanc. 
Figyelte tovább a jelet, amely már a városban mutatta a telefon pozícióját, nagyítgatott, forgatta a készüléket. - XV.kerület. Mi a fene.
A jel megállt, majd kikapcsolódott. Egész éjjel bámulta a képernyőt, de se jel, se István. Hol lehet? Mi történik? Idegesen hívta fel Jeant, aki kinyomta, mert éppen Lizával ment valahová, így egyedül maradt a kétségeivel és a dühével, hogy pont ő, pont ez a kis beszari, ő vágja át.

Másnap reggel aztán a jel megjelent és elindult a belvárosba, István cégéhez, ott is volt egész nap. Délután aztán hazajött, mintha semmi sem történt volna. Momo összehúzott szemöldökkel méregette, ahogy kipakolja a cuccait a kis bőröndből, és indul zuhanyozni, majd öltözik fel a vacsorához. Nem kérdezhetett rá, hol volt tegnap éjjel, István pedig semmit sem szólt.

Pár napig a felszínen nyugalom, alatta pedig a fortyogó indulatok szorongatták Momo torkát. A jel egyik délután ismét a XV. kerület egyik kis utcájában állt meg, órákra. Momo egy kávézóban figyelte már szinte mániákusan, miközben várta Jean-t.
- Nője van – röhögött a férfi, miután végighallgatta az izgatott beszámolót, - megcsalnak, babám!
- Az kizárt – kapta fel a fejét dölyfösen Momo, - ez, engem? Hülye vagy? Életében nem volt ilyen nője, mint én. Meg aztán, odavan értem. Tudom. Valami üzleti dolog lesz, hidd el. Leszarom.
- Nézzük meg – javasolta a férfi. - Gyere, kíváncsi lettem.

Taxiba ültek, megálltak pár házzal arrébb, mint ahol István kocsija parkolt. Jó ideig vártak, amíg feltűntek végre, kézenfogva sétálva a házból a kocsihoz, elnyújtva a búcsúzást. Momo összeszorított foggal ült. A rémület és a harag felváltva tette az arcát hófehérből vörössé, érezte a hullámzást a nyakán, a homlokán. Induljunk – nyüszögte a taxisnak, majd zokogni kezdett. Rondán bőgött, nem úgy, ahogy tanulta, finoman szipogva, zsebkendőt nyomkodva a szem köré. Ordítva, szinte öklendezve sírt, a sokat megélt taxis is megsajnálta, bár csak sejtette, minek voltak szemtanúi.
Jean arrébb húzódott az ülésen és flegmán nézte. - Hülye ribanc.

Kétségbeesésében Lizát hívta, aki józanul válaszolgatott neki, nyugodjon meg, ha nője van, hát legyen, nem mindegy? Lényeg, hogy ő a felesége, ő lakik a házban, szüljön minél előbb. És ne rinyáljon, biztosan neki is van pasija, még ha titkolja is előtte. Utóbbit kicsit fenyegetően hangsúlyozta, és Momo ijedten nézett a mellette ülő Jeanra.
- Ha lebukunk, Liza kinyír – suttogta, amikor letette a telefont.
- Téged igen, engem nem – mosolygott a férfi cinikusan.

Otthon aztán stratégiai megbeszélést tartott magában. Nyugalom, mosolygás, kedvesség. Gyerek. Nagyot sóhajtott, mert ha valamire, akkor egy csecsemőre aztán pont nem vágyott.  

István későn ért haza, és egyből lefeküdt. Szinte pár szót szóltak csak egymáshoz, Momo mellé kucorodott az ágyba, és a férfi hátának beszélve érdeklődött, milyen napja volt.

- Mióta érdekellek téged?  - fordult hátra a férfi, szomorúan csodálkozó szemmel. – Hiszen alig várod, hogy elmenjek itthonról. - Momo kétségbeesetten és hosszan tiltakozott és magyarázott. István csak nézte, kicsit sajnálkozva, majd felült az ágyban.
- Momo, te nagyon kedves vagy. És csodaszép. De mindketten tudjuk, hogy ez a házasság olyan, mintha nem is lenne. Vagy te és vagyok én. Nem köt össze bennünket semmi. Gyereket akarsz? Most? 2 évig könyörögtem neked, és pont most szeretnél kisbabát? 

Ez a „most” kicsit megijesztette Momót, idegszálai ugrásra készen figyeltek, agyában pörögtek a kerekek.
– Most, miért, mi van most? – nyafogta, István pedig megfogta mind a két kezét.
– Mi nem szeretjük egymást, Momo, mi el fogunk válni. 
– Elválni? Viccelsz? Akkor készülj, hogy egy filléred sem marad. – Szemei villogtak, hangja rekedtté vált.  
- Aláírtad a házassági szerződést. Abban az áll, hogy ha megcsalsz, semmit sem kapsz. 
– Na és ki csalta meg a másikat? – harsant fel a fölényes hang. – Ki járkál a 15. kerületbe és hazudja azt, hogy dolgozik még?

A férfi egy pillanatra sem jött zavarba. Felállt és a zárható íróasztalához ment. Kivett belőle egy dossziét és Momo elé tette. Ő óvatosan, mint egy macska, közelített kezével a fedélhez, kinyitotta majd rögtön az első oldalon 3 kinagyított fotót látott. Ők voltak rajta, semmi kétség, jól felismerhetően, Jean-nal. A házban. Kinn tél volt, minden csupa hó. A kép legalább fél éve készült. Forgatta a műanyag lapokat, amiben részletes feljegyzések voltak és rengeteg fotó. – Ha nem akarod, hogy Liza lássa ezt, jobban jársz, ha elfogadod az ajánlatomat – mondta csendesen a férfi, majd jó éjszakát kívánt és felment a vendégszobába.

***

A válás gyorsan lezajlott, István bérelt egy évre egy lakást Momónak, aki duzzogva áthurcolta a ruhatárát. Számláján éppen annyi pénz volt, hogy az ő tempójával talán, ha fél évig kihúzza. Az új lakásában aztán első dolga volt felhívni Jeant, aki a válás idején szinte felszívódott.

A telefont Liza vette fel. Amit mondott, Momo sohasem felejti el, míg él. Összepakolt egy bőröndnyi ruhát, és kendővel a fején, óriási napszemüvegben beült egy taxiba, száguldott a repülőtérre.