Szemlélő

Meredten ült a fotelben, balra a tv-től; a jobb oldali fotel anyjáé volt. Nézte a műsort, de gondolatai teljesen máshol jártak, a gyász és a felszabadultság érzése felváltva zaklatták idegeit.
Még nem késő – szögezte le magában -, új életet kezdek.

Aprólékos tervezésbe kezdett, ruhatárának lecserélése, hajviseletének, sőt egész életmódjának megváltoztatása és ezer apró részlet, amelyet máshogyan akart, mint ahogy kellett, mert Anyuska akarata mindenben legyőzte az övét. Ujjongott a lelke, ahogy arra gondolt, hogy megtanul vezetni, vesz egy autót és bejárja a világot, de legalábbis Európát, szállodában fog aludni, amire mindig vágyott titokban; étteremben eszik és kipróbálja a dohányzást is. Elvégre, elmúlt 40 éves, tényleg ideje végre megtapasztalni az életet.

Ahogy ült, összezárt térdekkel, mint gyerekkorában, papucsos lábfejei párhuzamosan a szőnyeg egy bizonyos mintáján, hirtelen úgy érezte, Anyuska a másik fotelből őt nézi és hallgatja a gondolatait. Megrémült a gondolattól és próbált arra gondolni, hogy Anyuska már több, mint egy hete meghalt, ma megvolt a búcsúztatás is és hamvai egy általa már jóelőre kiválasztott urnában a nappali polcán, a főhelyen, művirágokkal körülvéve adta át magát az enyészetnek.
Felugrott és óvatosan levette az urnát. Kivitte a kis ház hátsó helységébe, amit tárolónak használtak, felhalmozott lomok, befőttes üvegek és papírkötegek közé. Lerakta a földre, elindult visszafelé, majd megtorpant. Mi van, ha egy macska felborítja? Bár nem tartottak macskát, sőt, semmilyen háziállatot sem, mert anyja nem szerette maga körül a kosztosokat, a gondolat, hogy kiömlik az urna tartalma a földre, annyira megijesztette, hogy inkább nekilátott helyet csinálni az egyik zsúfolásig megtelt polcon. Majd visszarohant a lakásba és kihozta köré a művirágokat is, majd kissé megnyugodva, visszament a tv elé és elheveredett a fotelben. Kapcsolgatta a műsorokat, egyiket a másik után, bele-belenézve, kedvére válogatva.
Anyuska utálta ezt, kiválasztotta 2 hétre előre minden napra, mit fognak nézni, majd pontban a kezdés előtt 3 perccel elhelyezkedtek a fotelekben és végignézték az aznapra előírt szórakozást. Az ő baloldali foteljéből nézve a redőnyön át egy fénysugár pontosan a képernyő közepére világított, hiába húzta teljesen le, az utcai lámpa erős fénye ezen az apró kis résen át nap mint nap felbosszantotta és percekbe telt, mire bele tudott nyugodni, hogy a fénypötty bizony ottmarad a műsor végéig. Most megint ráfókuszált, meg is találta, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, átült anyja foteljébe. Onnan nem látszott pötty a tévén, sőt a radiátorhoz is közelebb esett, melegebb, kellemesebb volt, mint az övé. Felnyerített az örömtől, hogy ezentúl ülhet itt, vagy bárhol, vehet másik fotelt, másik redőnyt vagy másik házat is, ha akar. Anyja egész életében spórolt, mindig, mindenen. A bankban elég pénzük volt, anyja örökölt, ő sem keresett rosszul; sem az autó, sem pedig egy utazás nem merítette volna le tartalékait.

Másnap reggel borotválkozás közben mikor a fél arca már tükörsima volt, rájött, hogy mindig ki akarta próbálni a borostás arcot vagy a körszakállt, de anyja nem engedte. Közönséges! - mondta, mint annyi mindenre. Tudod, kik hordanak olyat – tette hozzá azzal az arckifejezéssel, amelyet mindig utált látni; megvetés és gúny keveredett hatalmas adag önhittséggel. Sokáig elfogadta, hogy így van rendjén, Anyus tudja, mi a helyes, de aztán az évek múlásával már észrevette, hogy lehet máshogyan is élni és gondolkodni, mint ahogy ők teszik, és egyáltalán nem biztos, hogy az övék a jó – de minden apró lázadási kísérlete kudarcba fulladt és megdőlt az utolsó érvtől: tudod, hogy a legjobbat akarom neked, kisfiam.

Megborotválkozott hát, nekilátott felöltözni.  A szekrényében élesre vasalt ingek és nadrágok sorakoztak, levendula illatú pulóverek és kötött mellények között turkált óvatosan a keze, és egy pillanatra elfutotta a szemét a könny. Szegény, jó Anyuska, milyen rendben tartotta őt.

***

Szabadságot vett ki, így egy teljes hete volt arra, hogy megváltoztassa az életét. Arra gondolt, hogy először a külsején változtat. Orrnyergén a vastag szemüveg, amely hajszálra olyan volt, mint anyjáé, csak szélesebb fazonú, mindig is zavarta. Ronda, öreges, nem elegáns, mint amilyet a főnöke hordott. És lehet már csináltatni vékonyított lencséjű szemüveget, ami könnyebb, ami nem vágja az orrát, látta a reklámban.
Elindult hát az optikushoz, ahová 20 éve jártak, és aki felállva üdvözölte. Sajnálom az édesanyját – fogta meg két kezét az idős nő, - tudom, hogy úgy szerették egymást. Miben segíthetek?

Elmakogta, hogy egy új szemüveget szeretne, mert ezzel nem lát már olyan jól. - Teszünk bele új üveget, a keret még szinte új – kedveskedett az eladó, - emlékszem még, hogy együtt választották az édesanyjával.
Betuszkolta a hátsó kis helységbe, megállapította, hogy semmit sem változott a szeme a legutolsó vizsgálat óta, biztos hogy szeretne újat?  Magán érezte a pillantást, az idős eladó szeméből anyja nézett rá a szemüveg mögül rosszallóan. - Újat, amikor a régi tökéletes? – hallotta a hangját is.  - Hát ha nem változott, akkor jó – próbált mosolyogni és mielőbb kiiszkolni az üzletből. Szinte szaladt az utcán, be a csarnokba, a zöldségeshez, akihez évtizedek óta jártak együtt anyjával, aki konok arccal elöl utat tört az emberfolyamban, ő pedig húzta utána a bevásárlókocsiját.
Megnyugodott, hogy ott van, hogy ugyanúgy áll és harsog, mint máskor. - Egyedül, egyedül? - kérdezte tőle, mikor sorra került. Édesanyám meghalt – hangja elcsuklott, ahogy kimondta, a zöldséges pedig kijött a standja mögül és megölelte. - Részvétem, fiam – mondta, - remélem, nem szenvedett. - Nem – válaszolta, majd elfordult és elindult kifelé, rájött, hogy nem tud egyedül vásárolni, nem tudja, mit kíván és azt sem, hogy hogyan vigye haza a kis kocsi nélkül.
Aztán észrevett egy trafikot és vett egy doboz cigarettát, pont olyat, mint a kollégái szívnak. Jó lesz este – gondolta, és kicsit felvidult attól, hogy milyen régóta szerette volna kipróbálni, és hogy ezentúl ő is kinn fog állni a többiekkel az udvaron 1-2 óránként és cigarettázni fog.

Ahogy ballagott hazafelé, gyomra felháborodva követelte magának az ebédet. Anyuska már előre elrendezte, hogy honnan hozzon magának ennivalót, ha ő már nem lesz. Ismerte a kifőzdét, néha kényszerűségből  kipróbálta, de cseppet sem vágyott rá.
Megállt egy gyorsétterem előtt és a kitett plakátot böngészve elhatározta, hogy hamburgert fog enni sült krumplival. Bement és rögtön pánikba is esett, amikor a szinte kiskorú eladó ráripakodott, hogy ugyan már melyik hamburgert kéri, van belőle 15 fajta. Bepárásodott szemüvegén keresztül próbálta követni a felfelé mutató kéz útját, ahol a választék - képekkel illusztrálva - fel volt sorolva. Köszönöm, inkább mégsem – hebegte, és eloldalgott. Az utána következő fiatal lányok kuncogtak rajta, és magabiztosan sorolták az idegen fantázianevű ételeket.

Kinn az utcán aztán összeszedte magát. Honnan tudhatnám, amikor most vagyok itt először? – háborgott, észrevéve magán, hogy belsőjében a hang szinte az anyja hangja. Kihúzta magát és elindult egy másikba. Már a bejárati plakáton kinézte mit fog enni, gyakorolta magában a szavakat, és dobogó szívvel bevonult. Elsorolta, mit kér, megnyugodva konstatálta, hogy nem mondott hülyeségeket, mert a vézna eladófiú keze sebesen jár a pénztárgépen. A kimondott összegtől kis híján megtántorodott. Jobb kezével a belső zsebe után kapott, és remegő kézzel fizetett.

A tálcát egyensúlyozva letelepedett és enni kezdett. Az étel nem hasonlított semmihez, amit Anyuska készített, egyszerre volt furcsa és jó. Örömében felbátorodva körülnézett és nézte a többi embert, akik hozzá hasonlóan tömték a szájukba gyors ebédjüket. Méghogy szarszemét – ingatta fejét, - de hát honnan is tudhatta volna Anyuska, milyen ez, amikor sohasem kóstolta – védte meg magában rögtön. - Minden nap nagyon drága lenne, de néha eljövök – tervezte tovább életét, és a nap folyamán először, elégedetten dőlt hátra.

Sétált még egy nagyot a belvárosban, kirakatokat nézegetett, figyelte az embereket, milyen ruhákat, cipőket hordanak. Ki is nézett magának egy szürke kötött pulóvert, megállapítva, hogy a próbababa arca hasonlított a főnökéhez. Bement, az eladó készségesen segített.  Ahogy lesegítette a kabátját, mosolyogva megjegyezte: - Majdnem ugyanilyen van Önön is, uram.

Riadtan nézett a tükörbe és látta, hogy csakugyan. Pazarlás – hangzott a fülében rögtön a jól ismert hang, vészjóslóan. Gyorsan visszatömködte az eladó kezébe a pulóvert és bocsánatokat kérve, kabátjával a kezében kiinalt a boltból.

Hátravolt még a vásárlás estére. Tele hassal, fogalma sem volt arról, mit vegyen vacsorára, és a bolt polcai között keringve, észrevette, hogy jobb keze ki-be jár a kabátzsebében, a szokásos cetlit keresve. Nincs cetlim – gondolta, és szemét ismét elfutotta a könny. – Azt veszek, amit csak akarok – kerekedett felül benne a másik gondolat.
Összevásárolt mindenfélét, amit emlékezete előhozott a cetlis időszakból. A pénztárnál aztán lógó orral visszatett néhányat közülük, mivel nem hozott magával elég pénzt. Kénytelen volt szatyrot is venni, és amint pakolta bele az árut, érezte a mellette álló asszony szemrehányó pillantását, aki egy gurulós vászontáskába rakodott, fensőbbséges arccal figyelve, ahogy küzd a kis műanyag szatyorral. – Nem jó az semmire, és még drága is – hangzott az ítélet, döcögős nevetés kíséretében.
Fogta a szatyrát, jól belevágott az ujjaiba; mire hazaért, egészen elfehéredtek. Igaza volt Anyusnak, ebben is – gondolta megadóan.

Otthon aztán, a jól ismert környezetében ismét erőre kapott. Kezet mosott, átöltözött az otthoni ruhájába és elhatározta, kipróbálja a cigarettát is, ne a többiek előtt kelljen szenvednie a meggyújtásával. Kiment a kertbe, körülnézett, nem látják-e a szomszédok, és óvatosan a szájába vette, majd ügyetlen mozdulatokkal meggyújtotta. Beleszippantott, ahogy látta.

A fulladásos roham olyan tempóban jött rá, hogy szinte fel sem fogta, mi történt. Amint ismét levegőhöz jutott, elszántan újra beleszippantott. Egész teste tiltakozott, de ő kitartóan szívta a cigarettát, szédült, kevergett a gyomra, egyre rosszabbul lett. Majd nem bírta tovább, és öklendezve hányni kezdett, utolsó erejével kikerülve anyja féltett rózsatöveit.
Úgy érezte, soha ilyen rosszul még nem volt. Hányt, szédült, kezével kapaszkodni próbált az ereszcsatornába, szemei könnyesek lettek az erőlködéstől, lábai sem álltak stabilan, tántorgott, míg végül bebotorkált a házba, a szobájába, és végigfeküdt az ágyán. Mozdulatlanul feküdt és sírt.

Mire úgyahogy magához tért, este lett, feltápászkodott és átment a nappaliba. Kikereste az újságból a jóelőre bekarikázott műsort, bekapcsolta a tévét, és elhelyezkedett anyja foteljében. Fél szemével a polcra sandított, majd kirohant a tárolóba az urnáért és visszatette a polcra. Megnyugodva visszaült, és nézte a műsort.
Szeme kereste a fénypöttyöt, a biztonságot.
Átült a saját foteljébe.

Hosszasan bámulta a tükörben magát, elölről, oldalról, közelről, távolabbról, és megállapította, hogy szépsége nem kopott meg az elmúlt 24 órában. Elégedetten hátradőlt a fotelben és nézegette a szobát, amely berendezésével annyit fáradozott. Vagyis hát, nem pontosan ő, hanem a lakberendező, de tény, hogy ízlés dolgában azért ő hozta meg a fő döntéseket. Pompás, királynői, amilyennek lennie kell – állapította meg, majd elmélázott. István a világ legjobb embere – szögezte le újra és újra, lusta macskamosollyal a száján. – Tényleg szerencsés vagyok.

Eszébe jutott a lakótelepi kis lakás, ahol a félszobán 2 testvérével osztozott, az állandó pénzszámolgatás, a házimunka felosztása, legkisebb lévén, a kinőtt ruhák hordása. Majd az első keresete, amelyet milyen könnyen kapott! Semmi mást nem kellett csinálni, mint kedvesnek lenni ahhoz a bárgyú középkorú férfihez, aki onnantól elhalmozta azokkal a vágyott dolgokkal, amiről addig csak álmodozott. Nahát, milyen olcsón megúszta. Rúzs, púder, egy farmer. Azt a parfümöt persze már nem vette meg, a sóher. Sóhajtott. Lehetett volna okosabb is, de hát még csak 15 volt.

Nagylelkűen megbocsájtott magának visszamenőleg az elkövetett hibáért, majd kibillegett magas sarkain a konyhába, reggelizni. Ezt is Liza tanította, hogy otthon sem szabad úgy kinézni, mint egy loncsos öreg kutyának; selyem köntös, csinos papucs, illatfelhő, smink és tökéletes frizura – férfi csak így láthatja. Liza jó sok mindent tanított, amikor felfedezte benne az őstehetséget. Momo, te egy született gésa vagy! – bókolt neki gyakran, és bár ő nem tudta pontosan, milyen is egy gésa (egyszer látott egy plakáton egyet, de annak fehér volt az arca), úgy érezte, hogy ez biztosan jó dolog és büszke is volt rá. – Nem pazarolunk el téged – mondta Liza, - jobbat érdemelsz. Így aztán 18 éves korára már komoly ügyfélköre volt, csupa magas beosztású idősödő férfi, akikkel csak kedvesnek kellett lenni. A számláján szépen gyűlt a pénz, úgy nézett ki, hogy hamarosan eléri mindazt, amit vágyott: Pazar lakás, menő autó és szép ruhák. Liza büszke volt rá, dicsérte, azt a keveset pedig, amennyit kért, gond nélkül kifizette neki.

Szájában megkeseredett a puffasztott rizs, ahogy arra a rohadék Palira gondolt. Minden pénzét az utolsó fillérig elvitte, és a legszörnyűbb az volt, hogy még meg is csalta. Ha belegondolt, hogy arra a ribancra költötte az ő pénzét, ordított magában a tehetetlenségtől. Csak a ruhái maradtak meg és azok az ékszerek, amik rajta voltak aznap este, amikor hazaérve a közös albérletbe, Palinak csak a hűlt helyét találta és egy levelet, miszerint külföldre költözött, ne keresse, mert megbánja.

Liza is csak a fejét ingatta, hogy lehetett ennyire ostoba, hogy hozzáférést engedett a számlájához, hát ezért tanította annyit? Férfinak hinni, sohasem. De befogadta a házába és kezdhette elölről az egészet, kevesebb lendülettel, szája szélén a többé soha el nem tűnő keserűség-ránccal. Liza, aki tényleg szerette őt valamilyen furcsa ragaszkodással, talán a soha meg nem született lányát látta benne, ki tudja – Liza kitalálta, hogy még fiatal, 27 év nem kor, férjhez kell mennie, mielőtt végleg kiég.  -  Felejtsd el a „Micsoda nő!”-t, drágám. A pasik ritkán vesznek el kurvát. Pláne nem a gazdag  pasik. Úgyhogy mostantól normális munkahelyed lesz, mihez értesz?

Ezen aztán jó sokáig gondolkodtak, mert kiderült, hogy a két év középiskola nem lesz elég semmi olyan helyre, ahová nagy nehezen el tudta magát képzelni. Végül aztán Liza kitalálta, hogy a legjobb, ha egy drága férfiruha üzletben fog dolgozni, ahol a tulaj ismerőse, tegyenek egy próbát. Hosszas előkészületek után visszafogott eleganciával, beállt a belváros egyik üzletébe, félállásban. Liza napokig sulykolta a fülébe, mit tegyen, mit mondjon, de fő, hogy felejtsen el mindent, amit eddig a szakmáról tanult, mert most másra lesz szükség.

A jószerencse nem váratott sokáig. Negyedik hónapja dolgozott az üzletben, kedves volt, figyelmes, segítőkész és gyönyörű, amikor István besétált és kicsit elveszetten próbált kiigazodni a hatalmas teremben. Momo ott termett és halkan megkérdezte, tud-e segíteni.

A férfi azonnal szerelmes lett. Döcögve nevetett magában most is, ahogy az arckifejezésére gondolt, ahogy István akkor ránézett. Ez kész – gondolta azonnal, ösztönei nem hagyták cserben, de Liza mondatai egymást harsogták túl a fejében. Finoman megtudakolni, nős-e. Ha randit akar, meghátrálni és közölni, hogy nem szívesen ismerkedsz a boltban, de ha látni akar, itt bármikor megtalál. Ha visszajön, nyert ügy.

István nőtlen volt és visszajött kétszer, háromszor, négyszer. Csoki, virág, majd színházjegy. Onnan a dolgok már sínen voltak. Lefeküdni a nyolcadik randin! - tanította Liza, és ő betartotta. István nem volt csinos, vagy jóképű, de kedves, figyelmes, jól ápolt és elegáns. Menni fog – bizakodott.

Az esküvőn Liza az első sorban könnyezett, mint távoli nagynéni. Szülei és nővérei nem jöttek el, ami kínos volt egy kicsit, de megmagyarázta Istvánnak, hogy szektások lettek, nem tud velük érintkezni – ő pedig bármit elhitt, mivel nem látott a szerelemtől.

Beköltözött a nagy házba, a boltba nem ment vissza dolgozni. Azóta csak élvezi a napokat, István sokat van külföldön, akkor azt csinál, amit akar, de amúgy is egy rendes alak, egészen megkedvelte. Elvitte olyan helyekre, ahová csak álmodott, sétált vele éjszaka, amikor nem tudott aludni, tanította, óvta, védte mindenkitől, aki a szájára vette. Ő pedig szép volt, kedves, mosolygós és mélyen magában felfedezte a hálát is. Pár év még, és szülök neki - határozta el nagylelkűen.

Jean-nal Lizánál találkozott, aki ugyan nem volt külföldi, de a külseje franciás, így kapta a nevet. Rögtön érezte a különös vonzódást, azt, ami elsőre torokszorítást okoz, és amit csak ritkán érez mindenki, és bár köztudottan Liza szeretője volt, titkos viszonyt kezdett vele.
Egy ideig távoli hotelekben találkoztak, később rájöttek, hogy a legkényelmesebb mégiscsak a nagy ház, amely körbe van véve kőfallal, senki nem lát be, a kamerákat pedig kikapcsolják. Mivel volt, hogy a férje 3-4 napig sem volt otthon, sokat voltak együtt; amikor pedig otthon volt, észrevette magán, hogy türelmetlen, hisztis, alig várja, hogy elmenjen végre. Momo egyre szerelmesebb lett.

Jövő héten lesz a 3. házassági évfordulónk. Vajon mit kapok? – morfondírozott egy kisgyerek várakozásával az arcán. Aztán nekilátott, hogy kitalálja, mit fog felvenni aznap. Jeannal vacsorázni mennek, a férfi imádja a francia konyhát, talált egy cuki éttermet, bár méregdrága, nem számít, elég pénzt kap, és István soha sem számoltatja el semmivel, tudja segíteni Lizát is.

Éppen hazaértek, amikor motorhangot hallottak, és megállt a ház előtt István kocsija, nyílt lassan a nagy kapu, gurult be az autó. Jean a kádból pattant ki, vizesen kapkodva fel a ruháit, a hátsó teraszon távozott. Bár később jókat nevettek ezen, a biztonság érzete elszállt, elhatározták, hogy óvatosak lesznek. Nagyon kell vigyáznom – ismételgette. – Nekem is – sóhajtotta a férfi, - Liza nem ismer kegyelmet.

***

Hallottam egy telefonra tölthető cuccról, ami mutatja, merre jár – állított be egyszer Jean, - szerezd meg a mobilját és Cuki ráteszi majd.
Egyik éjjel Momo kiszaladt a kertbe a telefonnal, Cuki profin rátelepítette a nyomkövetőt, elrejtette, és onnantól nem volt gond. Momo mindig tudta, István merre jár, igyekezett nem elszólni magát, és ez a kis játék furcsa izgalmat vitt az életébe.

Egyik délután aztán István telefonált, hogy kinn kell maradnia még egy napot Bécsben, ne haragudjon, csak holnap érkezik. Momo ujjongott az örömtől, már szaladt is, hogy felvegye az új csábító fehérneműjét, és visszahívja Jeant. A telefon éppen a nyomkövető oldalon volt megnyitva, Momo éppen csak, hogy rápillantott, amikor döbbenten megállt és kikerekedett szemekkel nézte, hogy István alig 5 km-re van Budapesttől az autópályán.
- Mi a franc ez? – szakadt ki belőle hangosan a szemrehányás, és nézte, merre halad a telefon és vele vélhetően a hites ura. - Ezt nem hiszem el. A rohadék kurafi.  – Dühe nem ismert határt. Aztán meg is ijedt egy pillanatra, hátha őt akarja lebuktatni.
Beköptek – gondolta. – Liza. Az a vén ribanc. 
Figyelte tovább a jelet, amely már a városban mutatta a telefon pozícióját, nagyítgatott, forgatta a készüléket. - XV.kerület. Mi a fene.
A jel megállt, majd kikapcsolódott. Egész éjjel bámulta a képernyőt, de se jel, se István. Hol lehet? Mi történik? Idegesen hívta fel Jeant, aki kinyomta, mert éppen Lizával ment valahová, így egyedül maradt a kétségeivel és a dühével, hogy pont ő, pont ez a kis beszari, ő vágja át.

Másnap reggel aztán a jel megjelent és elindult a belvárosba, István cégéhez, ott is volt egész nap. Délután aztán hazajött, mintha semmi sem történt volna. Momo összehúzott szemöldökkel méregette, ahogy kipakolja a cuccait a kis bőröndből, és indul zuhanyozni, majd öltözik fel a vacsorához. Nem kérdezhetett rá, hol volt tegnap éjjel, István pedig semmit sem szólt.

Pár napig a felszínen nyugalom, alatta pedig a fortyogó indulatok szorongatták Momo torkát. A jel egyik délután ismét a XV. kerület egyik kis utcájában állt meg, órákra. Momo egy kávézóban figyelte már szinte mániákusan, miközben várta Jean-t.
- Nője van – röhögött a férfi, miután végighallgatta az izgatott beszámolót, - megcsalnak, babám!
- Az kizárt – kapta fel a fejét dölyfösen Momo, - ez, engem? Hülye vagy? Életében nem volt ilyen nője, mint én. Meg aztán, odavan értem. Tudom. Valami üzleti dolog lesz, hidd el. Leszarom.
- Nézzük meg – javasolta a férfi. - Gyere, kíváncsi lettem.

Taxiba ültek, megálltak pár házzal arrébb, mint ahol István kocsija parkolt. Jó ideig vártak, amíg feltűntek végre, kézenfogva sétálva a házból a kocsihoz, elnyújtva a búcsúzást. Momo összeszorított foggal ült. A rémület és a harag felváltva tette az arcát hófehérből vörössé, érezte a hullámzást a nyakán, a homlokán. Induljunk – nyüszögte a taxisnak, majd zokogni kezdett. Rondán bőgött, nem úgy, ahogy tanulta, finoman szipogva, zsebkendőt nyomkodva a szem köré. Ordítva, szinte öklendezve sírt, a sokat megélt taxis is megsajnálta, bár csak sejtette, minek voltak szemtanúi.
Jean arrébb húzódott az ülésen és flegmán nézte. - Hülye ribanc.

Kétségbeesésében Lizát hívta, aki józanul válaszolgatott neki, nyugodjon meg, ha nője van, hát legyen, nem mindegy? Lényeg, hogy ő a felesége, ő lakik a házban, szüljön minél előbb. És ne rinyáljon, biztosan neki is van pasija, még ha titkolja is előtte. Utóbbit kicsit fenyegetően hangsúlyozta, és Momo ijedten nézett a mellette ülő Jeanra.
- Ha lebukunk, Liza kinyír – suttogta, amikor letette a telefont.
- Téged igen, engem nem – mosolygott a férfi cinikusan.

Otthon aztán stratégiai megbeszélést tartott magában. Nyugalom, mosolygás, kedvesség. Gyerek. Nagyot sóhajtott, mert ha valamire, akkor egy csecsemőre aztán pont nem vágyott.  

István későn ért haza, és egyből lefeküdt. Szinte pár szót szóltak csak egymáshoz, Momo mellé kucorodott az ágyba, és a férfi hátának beszélve érdeklődött, milyen napja volt.

- Mióta érdekellek téged?  - fordult hátra a férfi, szomorúan csodálkozó szemmel. – Hiszen alig várod, hogy elmenjek itthonról. - Momo kétségbeesetten és hosszan tiltakozott és magyarázott. István csak nézte, kicsit sajnálkozva, majd felült az ágyban.
- Momo, te nagyon kedves vagy. És csodaszép. De mindketten tudjuk, hogy ez a házasság olyan, mintha nem is lenne. Vagy te és vagyok én. Nem köt össze bennünket semmi. Gyereket akarsz? Most? 2 évig könyörögtem neked, és pont most szeretnél kisbabát? 

Ez a „most” kicsit megijesztette Momót, idegszálai ugrásra készen figyeltek, agyában pörögtek a kerekek.
– Most, miért, mi van most? – nyafogta, István pedig megfogta mind a két kezét.
– Mi nem szeretjük egymást, Momo, mi el fogunk válni. 
– Elválni? Viccelsz? Akkor készülj, hogy egy filléred sem marad. – Szemei villogtak, hangja rekedtté vált.  
- Aláírtad a házassági szerződést. Abban az áll, hogy ha megcsalsz, semmit sem kapsz. 
– Na és ki csalta meg a másikat? – harsant fel a fölényes hang. – Ki járkál a 15. kerületbe és hazudja azt, hogy dolgozik még?

A férfi egy pillanatra sem jött zavarba. Felállt és a zárható íróasztalához ment. Kivett belőle egy dossziét és Momo elé tette. Ő óvatosan, mint egy macska, közelített kezével a fedélhez, kinyitotta majd rögtön az első oldalon 3 kinagyított fotót látott. Ők voltak rajta, semmi kétség, jól felismerhetően, Jean-nal. A házban. Kinn tél volt, minden csupa hó. A kép legalább fél éve készült. Forgatta a műanyag lapokat, amiben részletes feljegyzések voltak és rengeteg fotó. – Ha nem akarod, hogy Liza lássa ezt, jobban jársz, ha elfogadod az ajánlatomat – mondta csendesen a férfi, majd jó éjszakát kívánt és felment a vendégszobába.

***

A válás gyorsan lezajlott, István bérelt egy évre egy lakást Momónak, aki duzzogva áthurcolta a ruhatárát. Számláján éppen annyi pénz volt, hogy az ő tempójával talán, ha fél évig kihúzza. Az új lakásában aztán első dolga volt felhívni Jeant, aki a válás idején szinte felszívódott.

A telefont Liza vette fel. Amit mondott, Momo sohasem felejti el, míg él. Összepakolt egy bőröndnyi ruhát, és kendővel a fején, óriási napszemüvegben beült egy taxiba, száguldott a repülőtérre.  

A bajok a rántott húsnál kezdődtek.  Amit hetente kétszer, de legalább egyszer kötelező volt előállítani, mert alapmű, a legjobban vágyott. Elkészülési ideje mindenestől legalább 2 óra, mivel a recept így kezdődik: szeletelj fel 2 -2,5 kg csirkemellet egyforma vastagságúra, áztasd be fokhagymás tejbe (Anyum mindig így csinálja!), majd jöhet a panírozás. Mellé krumpli, rizs, valami majonézes, és a savanyúság.

Az első időkben még vidáman állt neki, mondván, ha ezt szereti, hát legyen. És boldogan rohant a boltba és cipelte a súlyos táskákat haza - mindent az újdonsült családért, szeretnek, befogadtak, ennyit igazán. Akkor is, ha későn ér haza, a tenisz meg a póker tényleg ráfér hetente háromszor-négyszer, annyit dolgozik szegény ember, mi ahhoz képest az ő munkája, aki egy kényelmes légkondis irodában szervezi az utazásokat egész nap. Semmi.

Volt Feleség szinte sohasem csinált – panaszkodott az Árván Maradt Férfi, miközben falta az aranybarnára sütött szeleteket, félretéve a legfinomabbnak látszó falatot a végére, neki pedig szinte könnybe lábadt a szeme, hogy ugyan milyen lehetett az a nő, aki ezt a csodálatos embert itt hagyja, a 2 gyerekkel szinte elszökve a hatalmas házból egy kicsi albérletbe. Kamasz fiai minden hétvégén csendben ropogtattak végeláthatatlan ideig, felfoghatatlan mennyiséget befogadva a gyomrukba, hogy aztán 3 óra múlva már megint a hűtőszekrény csapódását lehessen hallani az emésztéstől elcsendesült házban.

Az első közös nyaralás a bérelt házikóban jónak ígérkezett. Balaton, nap, pihenés, séták az esti holdfényben. Hosszas készülődés előzte meg új fürdőruhával, vízálló sminkkel, andalgásra alkalmas csodaszerkókkal. Lejön még két osztálytárs, legalább ellesznek a gyerekek – hangzott bíztatóan Férfi hangja, ő pedig számolta, hogy így akkor hatan leszünk, szuper.

Miután feltérképezte a falut, csalódva konstatálta, hogy a kisboltban nincsen rendszeresen friss hús  - irány tehát a közeli város, hipermarket (ahol aztán 8 nap alatt sikerült is elköltenie közel egy havi fizetését), mert Férfi előre leszögezte, hogy képtelenség ennyi embert étterembe vinni minden nap, ugyanmár. Ő amúgy is sajnálja a pénzt kajára, ő gyarapodni szeret - ennyit igazán megtehet, hogy bevásárol, ha már ő bérli a házat. (Persze, kiderült, hogy egy régi barátjáé, nem kért érte semmit.)

A 35 fokban több szatyornyi alapanyaggal (és üdítők, sör, chips, gyümölcsök, fagyi) kászálódott ki a kocsijából délelőttönként, a kert persze üres, mert mindenki a strandon - irány a 2 nm-es konyha. Ebédelni felrohantak, ő elégedetten nézte, milyen jó étvággyal esznek, milyen hálásak, igazán, majd a kiürült házban rendet rakott, kicsit napozott a kertben és nekiállt a vacsorának.

Este aztán forró ölelés, elismerés, hogy milyen rendes, hogy szeretik a fiai, ő milyen szerencsés, és mennyire boldog.  És pár nap múlva az összes gyerek elmegy egy szervezett túrára, lesz egy egész napjuk csak kettesben. Legyen csinos, szexi és ellenállhatatlan, de ne vegyen fel rövid ruhát, mert kicsit azért vastagok a lábai. És bár ő így szereti, a nadrág jobban áll, imádja a fenekét.

Várta a napot, mint a Messiást, hogy reggel ágyba kapja a kávét és a konyha közelébe sem megy, a rengeteg szendvicset már előző este elkészítette fasírozottal, mert azt imádják.

Délelőtt strandolás egy eldugott szabadstrandon (hogy ne zavarjanak minket), délután hajókázás a túlpartra (engedd ki a hajad, nem tetszik, ha copfban van, nem érdekel a szél), teraszos étterem (ne kérjél valami drága kaját, ezek rablók), fotók a FB-ra (engem ne Tag-elj be, utálom). Este földet seprő kimonóban andalgás a parton, szerelmes szavak és bódottá.

Másnap aztán jött a kérés két puszi között: nem csinálnál rántott húst vacsorára? Ő pedig lelkileg feltöltődve repült, szeletelt, áztatott, forgatott a felforrósodott mini konyhában, mindene izzadt, mire elkészült a lavórnyi adag, de úgy érezte, semmi ez ahhoz képest, ami szeretet és hála érkezik cserébe az embertől. És nem igaz, amit a barátnők és család kollektíve állítanak, hogy csak új személyzetet keresett maga mellé és valakit, aki eltartja a családot, mert alapvetően egy sóher, lusta, öntelt és önző, aki nem hogy nem szereti, mellette csapodár is, ott flörtöl, ahol tud.  

Az első és utolsó lázadása akkor volt, amikor úgy döntött, nem főz aznap. Mégiscsak nyaral, jó lenne kicsit barnábbnak lenni, feküdni egy matracon a Balaton tetején és örülni az életnek. Így aztán mindenki megdöbbenésére délelőtt ő is levonult a partra. Legalább rántott húst hozhattál volna le, az hidegen is jó – morgott a Férfi, miután ráébredt, hogy eltökélten fekszik az ebédidő közeledtével is a pléden, semmi hajlandóságot nem mutatva a hazainduláshoz.
Férfi arca a fiúk minden egyes kívánságánál megnyúlt (ennék egy lángost; kolbászt; jégkását, dinnyét) és szemrehányással nézett rá, miközben a degesz pénztárcájában turkált.
Vacsora sem lesz? – kérdezte vibráló remegéssel a hangjában. Ma nincs kedvem a tűzmeleg konyhához – bújt oda hozzá, – majd eszünk valamit a strandon.  A Férfi elfordult, még a nyaka is vörös volt a dühtől.

Délután aztán megérkezett a Csokibarna Nő, csillogva a napolajtól. Integetve közeledett, majd zavartalanul letelepedett és csacsogni kezdett Férfival. Hallgatták fél órán át az előző napi hódításait, a fiúk elismerően morogtak. Majd elvonult, jelentőségteljes szempárbaj után.

Ki volt ez? kérdésére annyit vetett oda, hogy régi ismerősöm, majd felpattant és elsétált, iszom egy sört.
A partról jól látszott, ahogy a két távoli lépcsőtől indulva, kisebb megtévesztő kacskaringók után hol találkoznak és fonódnak össze a zsúfolt vízben.

Ekkor felkelt, felment a házba. Csomagolt, bőgött, indult.
A hosszú üzenetre, amely végén ott volt a szemrehányó kérdés, és ők hogy fognak hazajönni (mert persze az ő kocsijával mentek, az jóval kevesebbet fogyaszt), kiválasztott egy vonatos matricát, mellé egy kacsintós smile-t. Aztán, rövid válogatás után egy felfelé tartott középső ujjat.

***

Az új nő szexibb, gazdagabb és még szerelmesebb.  Utóbbi teljesen bizonyos, mivel a barátoknak  rendezett „bemutatkozó” partin 22 emberre rántott húst csinálni miniben, hosszú körmökkel, platform szandálban, tényleg komoly érzelmek és elkötelezettség kell.
Legyen vele boldog. Majd felébred.

Zúgó fejjel ébredt, köszönhetően a hajnalban bekapdosott altatóknak, próbálta nyitva tartani szemeit, de amint eszébe jutott az előző nap, a szemeket elborította újra a könny, pedig tegnap már úgy tűnt, elfogyott, nincsen több, és lám mégis van, folyik végig az arcán, le a nyakáig.
Felkelt, tükörbe nézett, majd gyorsan visszafeküdt.

Tanulmányai során számos hasznos tudásra tett szert, most ezeket hívta elő segítségül. „Amikor valakit lelki trauma ér, több stáción keresztül történik a feldolgozás majd végül az elfogadás. Ezek: a harag, az elkeseredettség, önhibáztatás, depresszió, majd a feloldás.”

Végiggondolta a tegnapot, onnantól, hogy hazaérkezett és meglátta a dobozokat és félig üres lakást. Gyomrába már bele is ugrott - precíz pontossággal ugyanoda - a tegnapi szorítás, amely megy felfelé, a torkáig, hogy ott kis híján fulladást okozzon.

Akkor rögtön a telefont kotorászta a táskazsebben, levegő után kapkodva, és kereste a nevet a kedvencek között az első helyen. Pár perc és otthon vagyok - hallatszott rezignáltan a Férfi hangja megelőzve bármilyen kérdést és rögvest véget vetve a további kérdéseknek.

Leereszkedett az étkezőasztalhoz kabátban, táskával a vállán és várt. A feje hirtelen kiürült, nem tudta, hogy azt gondolja-e, amit reálisan felfog és lát, vagy reméljen valami jobbat, valami meglepetést, valami titkos tervet, amit keresztülhúzott azzal, hogy korábban jött haza.

Most így, hanyatt fekve az ágyon, elmosolyodott saját naivságán. Arra a filmre gondolt, ahol a lány hazament, és üres volt a lakás, mert a férfi megvette neki élete álmát, azt a csodálatos házat a tó partján. Hát itt szó sem volt ilyesmiről, bár álomháza sem volt sehol.

Amikor meghallotta a kocsit a ház előtt megállni, szíve még gyorsabban kezdett verni, érezte a torkában a lüktetést. Lassan felemelkedett az asztaltól. A férfi bejött, megállt előtte és nézte. Nézte olyan szemmel, ahogy egy orvos néz az asztalon egy kibicsaklott bokát. Érzelemmentesen, szinte érdeklődően.

Ekkor kezdett el bőgni.

Kérlek, ne. - Legalább a hangja rekedtes volt, mutatva, hogy hiába készült fel arra, amit mondani fog, a szituáció számára is kényelmetlen. - Beszéljük meg.

Akkor összeszedte magát, és próbált figyelni minden idegszálával, sejtjével. Levette kabátját és visszaereszkedett a székre.  

Elköltözöm. Külföldre megyek, kaptam egy állást. Nem akartam szólni, amíg nem biztos.

Külföldre megy. Akkor ez nem a vég. Onnan hazajöhet. Vagy utánamehetek később. Vagy… vagy mi? Várta a folytatást, mint egy bűnös az ítéletet. Nem szólt semmit, és ez a férfit kizökkentette az eltervezett dialógusból.

• Két hónapja szóltak, hogy van ez a lehetőség, most lett biztos. Kedden utazom. A cuccaimat kiviszi egy teherautó holnap. Ne haragudj.

Ettől az utolsó mondattól elkezdett forrósodni a nyaka és az arca. Ne haragudjak? NE HARAGUDJAK? Végre kitört belőle a hang, ami eddig csak belül nyüszített. Felállt és artikulálatlanul kiabálni kezdett, miközben öklével ütötte a férfi mellkasát. NE HARAGUDJAK?

Miután visszazökkent a székre, kezeibe temetve arcát, hallgatta tovább a férfit, ezt a teljesen idegen, furcsa hangú és ismeretlen embert, aki felbátorodva, hogy a nehezén túl van, már nyugodtabban folytatta a szögek beverését. - Te is tudod, hogy régóta nem szeretjük már egymást.
Nem? Ez nem az volt? Akkor mi volt? Közös lakás, közös hűtő és közös ágy?

Hallgatta az életüket, a problémáikat, hallgatta, hogy ő ekkor így meg úgy, ahelyett, hogy úgy vagy így. És hallgatta az önvádat is, amelyet a becsület megkívánt, selyempapírba csomagolva, indokolva, mert -…hát csak azért, mert te...

Sok mindent megtudott magáról a 2 óra alatt, s mivel nem szólt közbe, azon kapta magát, hogy egy színpadot néz, ahol a színész egy jól begyakorolt monológot ad elő, gesztikulálva, választékosan, minden mondatával lejjebb taszítva őt egy előre kiásott és plédekkel kibélelt sötét gödörbe.

Most, hogy így visszagondolt, anélkül, hogy fel tudta volna idézni, mi hangzott el pontosan, újraélte a kötelező érzéseket. Harag – pipa. Elkeseredettség – pipa.

Felkelt, főzött egy kávét és felöltözött. Önhibáztatás. Ennek kell jönnie.

Betekeredett a fotelbe, és végiggondolta a vádakat. Hirtelen úgy érezte, hogy a férfinek szinte mindenben igaza volt a saját szemszögéből nézve. Csodálkozott is saját magán, hogy miért nem vette észre ezeket eddig. Majd azon, hogy miért nem szembesítette korábban ezekkel őt a férfi. Amikor még lehetett volna mit tenni. Lehetséges, hogy tényleg nem alkalmas a párkapcsolatra? Hogy ennyire nem tud alkalmazkodni? Hogy önző, akaratos és következetlen?

Magában elkezdte megfogalmazni a vádakra a választ, érthetően, világos fejjel, amit majd terápiás célzattal megír egy levélben (és ami nem baj, ha nem kerül elküldésre).

​
Előkereste emlékei között az együtt töltött 4 év jó pillanatait. Amikor órákat sétáltak az esőtől csillogó városban, majd együtt kúrálták magukat az összes „kiguglizott” módszerrel; amikor meglepte az első - szörnyen sikerült - steakkel, amit pedig az internetes videó alapján készített lépésről lépésre, mégis iszonyú lett - majd felkerekedtek a rágós húsdarabokkal, hogy a szomszéd utcában tanyázó hajléktalan kutyájának adják, aki boldogan bekapta egyszerre, majd ki is ejtette azonnal, és gyanús pillantásokkal illette a méregdrága vacsorát. Vagy amikor sírva hívta fel, hogy nem nyílik az autója, akárhogyan nyomja a gombot, vagy próbálja a kulccsal, és Férfi rohant, egy morcos lakatossal az anyósülésén, akinek aztán nem győztek később magyarázkodni, hogy sajnáljuk, tévedés volt, a mi autónk két sorral arréb van, nem kell felfeszíteni ezt a szegényt itt, köszönjük szépen.
Mosolygott magában ezeken, de rögtön el is komorult, mert nem, nem igaz, hogy nem szerették egymást.

***

A telefon kettőt sípolt diszkréten. Üzenet. Felugrott, plédbe csavarodott testét kiszabadítva rohant az asztalhoz, és remegő mutatóujjal érintette az ikont. Az üzenet lassan töltődött be, egy régi barát küldte. A fotón először csak a kék ég látszódott, majd egyre lejjebb haladva rajzolódott ki a Férfi és egy nő, ahogy ülnek egy kávéház teraszán, egymás kezét szorongatva, összehajolva. A szöveg rövid volt: „Tudsz te erről?”

Visszabotorkált a fotelhez, és a nap folyamán először, hangosan nevetni kezdett, vinnyogásba fulladva. Hát igen. A dolgok tulajdonképpen mindig nagyon hétköznapiak.

6 óra, ébredeznek.

Érdekes, ha nem kell, én akkor is fölkelek már ötkor. Ilyenkor meg, szinte vágyok a fekvésre. Megöregedtem, az lehet a baj. Jövő héten lesz megint az alkalmassági. Mi a fenét csinálok, ha megbukok. Ülhetek naphosszat a lakásban, és nézhetem a szomszéd házakat az ablakból.

Szegény Tibor, annak most elege lehet. Igen félt, lehet, hogy az volt a baj. Pedig hogy szeretett menni. Azt mondta, ez az élete. 

 ***

Na, jön a párocska, ezek aztán minden reggel itt vannak. Nem szólnak egymáshoz, csak állnak, és fogják egymás kezét.

Jó lehet azért, ha fogják az ember kezét, még ilyen öregesen is.

Fognám én is az Erzsiét, fogtam is, amikor meghalt. Nem jó erre gondolni, bár a lányom szerint megváltás volt neki, hát az lehet. De nekem?
Fiatal még maga, talál magának egy jóravaló asszonyt, akivel megöregedhet. Na, Ilonka szomszéd aztán nagyon tudja, hogy megy ez, 10 éve már, hogy egyedül van. Nem csoda mondjuk, amennyit karattyol egész nap, ki bírja azt hallgatni.

 ***

Te Jézus, ez majdnem alám került. A hülye fajtáját, hogy nem cseszi szét a fejét a sok tudomány. Mit gondol, csakúgy megáll ez a 15 tonnás kocsi, ha ő úgy gondolja, hogy átfut előttem könyvet olvasva?

Na persze, ezek meg már szidnak, mert kapaszkodni, azt aztán nem; utána meg borulnak, mint a zsák.

Nagy baj ugyan nem lehet, mert csönd van, meg a tükörben sem látok semmit.

 ***

Hú, de fut. Úgyis megvárom, ne köpje ide a tüdejét nekem. Jön mögöttem a következő 8 perc múlva, de ez azért rohan.
Lehet persze, hogy elkésett, aztán az 8 perc is számít. Megköszönte, jól van, üljél le inkább, vegyél levegőt.

*** 

Villog a Jóska, de minek. Láttam én is azt a rohadt nagy gödröt, ha tudom, kikerülöm, ha nem, belemegyek, nem tekereghetek ezzel a csuklóssal, mint egy hernyó.

Jóska amúgy rendes gyerek, mit küzdöttek azért a kicsiért, aztán csak összejött. Ez meg bőgött a pihenőben, mint egy csecsemő, alig tudtuk feltuszakolni a helyére, hogy induljon már. Egy síró buszsofőr, na ugyan, gondolhatták a népek is, hogy valami történt.

Bár, érdekli is ez őket, el vannak a maguk bajával mind.

***

Azért ez csinos, meg kell hagyni. Nem az a festett képű, giriznya, egyenesre csinált hajú, mint amilyen most mind. Jó kis formás. Na hát, így közelebbről nem is egy mai darab, de ha szó lenne róla, hát nem bánnám.

*** 

Megjöttek ezek is. Ez a szerencsétlen asszony, egyre soványkább. Biztos meg van a baja, kinek nincsen. A gyerekek meg állnak csak mellette, bámulják a lábukat. Valami nem klappol, az biztos. De hát úgysem nekem fogja elsírni, még csak az kellene. Nem is lehet beszélgetni, tiltja a szabályzat, nagyon helyesen. Mit össze szoktak locsogni régebben, volt min rágódni napokig. A tükröt meg kitakarták.  

Pedig azért nem volt az annyira rossz. Mégsem annyira magányos dolog ez a vezetés, ha szólnak néha az emberhez. Mint mondjuk néha az Aranka. Hát azért az csuda kedves asszony.

Majd 2 évig vittem szinte naponta a kórházba, egészen beleőszült már a végére. Cipelte a levest meg a dinnyét, szerethette az urát. Jó rég volt már, talán egy éve is. Azóta ritkábban jár.  

Elhívott a színházba. A számát is ideadta. Na ugyan, mit keresnék ott. Bár valami zenés darab, amire ráismerek, nem lenne rossz, úgysem csinálok jóformán semmit esténként. Kár volt elhajtani. Hülye vagyok már, vén hülye.

***

Jegyeket, bérleteket, hehe. Lesz megint a nagy tolakodás, ki tud leszállni előbb.

Ebben biztos voltam, hogy nincs neki semmije. Úgy nézegetett körbe, mint a béka azon a plakáton. Elkaptak, na most nézhetsz.

A legtöbb azért előszed valamit, jó környék ez, megfizetik, hogy itt visszük őket naphosszat fel- alá. A többi, hogy mit gondol? Miért lenne pont ez ingyen, hát már lassan a levegőért is fizetni kell.

Szerencse, hogy nem vagyok nagyigényű. Megmarad a fizetésből annyi, hogy a lánynak tudjak adni. Az is szerencsétlen, azzal a lókötő férjével.

De hát hiába mondtam bármit, csak ez kellett neki. Na most aztán nézegetheti a szép zöld szemeit. Fényképről. Nagy kár, mondta, hogy az unokák nem örökölték.

Azért így is igen helyesek, szó se róla, illedelmesek is, tudják a jómodort. Jönnek minden vasárnap, ha nincs műszak. Még a telefont is hogy beállították, mert az ilyenekhez aztán nem értek.

 ***

Indulok, kászálódjon már fel arról a rácsról. Mit gondol, minek szól ez a berregő, unalmában? Úgy néz, mintha sértésnek venné. Aztán meg kések és még én kapok, hogy nem tartom a menetrendet.

Hát ez meg mit integet. Kijöttem rég a megállóból. Gondolja, visszatolatok? Furcsák az emberek. Úgy érzik, övék a busz. Füttyentenek, integetnek, én meg majd meg-megállok, ahol nekik jó.

*** 

Ezt azért nem gondoltam volna az Árpiról.
Csak úgy fogja magát és kilép.
Megunta, mit?

Nem mintha annyira izgalmas lenne, de hát mégis, kicsit minden nap más. A legjobb benne, hogy egyformán más. Én meg nem unnám. 

Itt ez a sok ember, kövér, sovány, álmos, mérges, unatkozó. Állnak mind, várják a buszt, engem várnak. Sok már az ismerős arc is, azokért különösen jó. Némelyik köszön, int, vagy csak mosolyog egyet. Lehet, hogy csak örül, hogy nem kell kutyagolnia.

Hát ez például, mindig másik nővel van. Hogy honnan szedi elő őket, havonta, kéthavonta, a fene érti. Meg hogy minek. Gondolja, hogy majd talál mindig egy jobbat? Én amikor találkoztam Erzsivel, tudtam, hogy ő lesz az. Nem is gondolkodtam másik asszonyon. Mindegyikkel van baj, mire megszokja az ember, megszereti még a bogarait is.

Azért az Aranka, hát azért az nagyon kedves. Pont olyan, mint amilyen Erzsi volt. Nem okoskodik, nyugodt, csendes. A fia külföldön él, az nem lehet jó. A számítógépen nézegetni az unokákat. Nem, azt nem irigylem tőle.

*** 

Itt lenne jó lakni. Ez a sok kertes kis ház. Pont akkora, hogy elég. Mondja a lány, hogy adjam el a lakást és vegyek itt egy kis házat, öregségemre, úgyis nagy az a lakás egymagamra, ha már a bátyám rámhagyta, Isten nyugosztalja. 
Már nézett is párat, ami kijönne az árából.

Az mondjuk igaz, jobb lenne itt felkelni hajnalban, mint a belvárosban.
Bár meg messze van mindentől.
Bár, mitől.
Meg aztán itt a busz, 8 percenként csúcsidőben. És lenne végre egy kutyám a kertben, valami kis vakarcs.

Jaj, az a szerencsétlen. Nem tehettem róla, nem volt mit tenni. Egyenesen a kerekek alá rohant. Megijedhetett valamitől. Még mozgott a nyomorult, próbált levegőt venni, de hát hiába, ekkora kerék ha átmegy rajta, szétlapul a tüdeje is rögvest. A nők visítottak, a gazdája meg rohant a pórázzal, amiből kitépte magát, és ölelte át a véres testét.

Az az érzés, ahogy átzökkent rajta a kerék. Te jó Isten, még most is összeszorul a mellkasom. Milyen lehet egy embert elütni. Az biztos, hogy azt nem élném túl én sem. Akkor már inkább bukjak el a vizsgálaton.

***

Bevág elém, persze, láttam már a képén, hogy sietős neki. A telefon a kezében, én meg satuzzak a tele busszal. Na ehhez mit szólsz, komám. Tele van a visszapillantód velem, mi?
Ne aggódj, nem koccantalak le, nagyobb baj az nekem.

Na végre. Hosszú nap volt. Szálljatok le, hadd menjek én is.
Felhívom én az Arankát.
Csak hogy mi van vele.
Nem láttam a megállójában már hetek óta.