Zúgó fejjel ébredt, köszönhetően a hajnalban bekapdosott altatóknak, próbálta nyitva tartani szemeit, de amint eszébe jutott az előző nap, a szemeket elborította újra a könny, pedig tegnap már úgy tűnt, elfogyott, nincsen több, és lám mégis van, folyik végig az arcán, le a nyakáig.
Felkelt, tükörbe nézett, majd gyorsan visszafeküdt.

Tanulmányai során számos hasznos tudásra tett szert, most ezeket hívta elő segítségül. „Amikor valakit lelki trauma ér, több stáción keresztül történik a feldolgozás majd végül az elfogadás. Ezek: a harag, az elkeseredettség, önhibáztatás, depresszió, majd a feloldás.”

Végiggondolta a tegnapot, onnantól, hogy hazaérkezett és meglátta a dobozokat és félig üres lakást. Gyomrába már bele is ugrott - precíz pontossággal ugyanoda - a tegnapi szorítás, amely megy felfelé, a torkáig, hogy ott kis híján fulladást okozzon.

Akkor rögtön a telefont kotorászta a táskazsebben, levegő után kapkodva, és kereste a nevet a kedvencek között az első helyen. Pár perc és otthon vagyok - hallatszott rezignáltan a Férfi hangja megelőzve bármilyen kérdést és rögvest véget vetve a további kérdéseknek.

Leereszkedett az étkezőasztalhoz kabátban, táskával a vállán és várt. A feje hirtelen kiürült, nem tudta, hogy azt gondolja-e, amit reálisan felfog és lát, vagy reméljen valami jobbat, valami meglepetést, valami titkos tervet, amit keresztülhúzott azzal, hogy korábban jött haza.

Most így, hanyatt fekve az ágyon, elmosolyodott saját naivságán. Arra a filmre gondolt, ahol a lány hazament, és üres volt a lakás, mert a férfi megvette neki élete álmát, azt a csodálatos házat a tó partján. Hát itt szó sem volt ilyesmiről, bár álomháza sem volt sehol.

Amikor meghallotta a kocsit a ház előtt megállni, szíve még gyorsabban kezdett verni, érezte a torkában a lüktetést. Lassan felemelkedett az asztaltól. A férfi bejött, megállt előtte és nézte. Nézte olyan szemmel, ahogy egy orvos néz az asztalon egy kibicsaklott bokát. Érzelemmentesen, szinte érdeklődően.

Ekkor kezdett el bőgni.

Kérlek, ne. - Legalább a hangja rekedtes volt, mutatva, hogy hiába készült fel arra, amit mondani fog, a szituáció számára is kényelmetlen. - Beszéljük meg.

Akkor összeszedte magát, és próbált figyelni minden idegszálával, sejtjével. Levette kabátját és visszaereszkedett a székre.  

Elköltözöm. Külföldre megyek, kaptam egy állást. Nem akartam szólni, amíg nem biztos.

Külföldre megy. Akkor ez nem a vég. Onnan hazajöhet. Vagy utánamehetek később. Vagy… vagy mi? Várta a folytatást, mint egy bűnös az ítéletet. Nem szólt semmit, és ez a férfit kizökkentette az eltervezett dialógusból.

  • Két hónapja szóltak, hogy van ez a lehetőség, most lett biztos. Kedden utazom. A cuccaimat kiviszi egy teherautó holnap. Ne haragudj.

Ettől az utolsó mondattól elkezdett forrósodni a nyaka és az arca. Ne haragudjak? NE HARAGUDJAK? Végre kitört belőle a hang, ami eddig csak belül nyüszített. Felállt és artikulálatlanul kiabálni kezdett, miközben öklével ütötte a férfi mellkasát. NE HARAGUDJAK?

Miután visszazökkent a székre, kezeibe temetve arcát, hallgatta tovább a férfit, ezt a teljesen idegen, furcsa hangú és ismeretlen embert, aki felbátorodva, hogy a nehezén túl van, már nyugodtabban folytatta a szögek beverését. - Te is tudod, hogy régóta nem szeretjük már egymást.
Nem? Ez nem az volt? Akkor mi volt? Közös lakás, közös hűtő és közös ágy?

Hallgatta az életüket, a problémáikat, hallgatta, hogy ő ekkor így meg úgy, ahelyett, hogy úgy vagy így. És hallgatta az önvádat is, amelyet a becsület megkívánt, selyempapírba csomagolva, indokolva, mert -…hát csak azért, mert te...

Sok mindent megtudott magáról a 2 óra alatt, s mivel nem szólt közbe, azon kapta magát, hogy egy színpadot néz, ahol a színész egy jól begyakorolt monológot ad elő, gesztikulálva, választékosan, minden mondatával lejjebb taszítva őt egy előre kiásott és plédekkel kibélelt sötét gödörbe.

Most, hogy így visszagondolt, anélkül, hogy fel tudta volna idézni, mi hangzott el pontosan, újraélte a kötelező érzéseket. Harag – pipa. Elkeseredettség – pipa.

Felkelt, főzött egy kávét és felöltözött. Önhibáztatás. Ennek kell jönnie.

Betekeredett a fotelbe, és végiggondolta a vádakat. Hirtelen úgy érezte, hogy a férfinek szinte mindenben igaza volt a saját szemszögéből nézve. Csodálkozott is saját magán, hogy miért nem vette észre ezeket eddig. Majd azon, hogy miért nem szembesítette korábban ezekkel őt a férfi. Amikor még lehetett volna mit tenni. Lehetséges, hogy tényleg nem alkalmas a párkapcsolatra? Hogy ennyire nem tud alkalmazkodni? Hogy önző, akaratos és következetlen?

Magában elkezdte megfogalmazni a vádakra a választ, érthetően, világos fejjel, amit majd terápiás célzattal megír egy levélben (és ami nem baj, ha nem kerül elküldésre).


masnapmasnap​masnap
Előkereste emlékei között az együtt töltött 4 év jó pillanatait. Amikor órákat sétáltak az esőtől csillogó városban, majd együtt kúrálták magukat az összes „kiguglizott” módszerrel; amikor meglepte az első - szörnyen sikerült - steakkel, amit pedig az internetes videó alapján készített lépésről lépésre, mégis iszonyú lett - majd felkerekedtek a rágós húsdarabokkal, hogy a szomszéd utcában tanyázó hajléktalan kutyájának adják, aki boldogan bekapta egyszerre, majd ki is ejtette azonnal, és gyanús pillantásokkal illette a méregdrága vacsorát. Vagy amikor sírva hívta fel, hogy nem nyílik az autója, akárhogyan nyomja a gombot, vagy próbálja a kulccsal, és Férfi rohant, egy morcos lakatossal az anyósülésén, akinek aztán nem győztek később magyarázkodni, hogy sajnáljuk, tévedés volt, a mi autónk két sorral arréb van, nem kell felfeszíteni ezt a szegényt itt, köszönjük szépen.
Mosolygott magában ezeken, de rögtön el is komorult, mert nem, nem igaz, hogy nem szerették egymást.

***

A telefon kettőt sípolt diszkréten. Üzenet. Felugrott, plédbe csavarodott testét kiszabadítva rohant az asztalhoz, és remegő mutatóujjal érintette az ikont. Az üzenet lassan töltődött be, egy régi barát küldte. A fotón először csak a kék ég látszódott, majd egyre lejjebb haladva rajzolódott ki a Férfi és egy nő, ahogy ülnek egy kávéház teraszán, egymás kezét szorongatva, összehajolva. A szöveg rövid volt: „Tudsz te erről?”

Visszabotorkált a fotelhez, és a nap folyamán először, hangosan nevetni kezdett, vinnyogásba fulladva. Hát igen. A dolgok tulajdonképpen mindig nagyon hétköznapiak.